Testvérem, Ki az északi sark fényes üveghegyei közt botorkálsz,
S kancsal szemekkel meredsz az ég befagyott tavára,
S te másik, Sötét, elepedt utasa a szörnyűszelű, szikkadt Szaharának,
Ki nyelvet lógatva vágtatsz nyakigláb, görbe tevéden,
S te szintén, Rézbőrű, morcos, százszor megrugdosott fia Amerikának,
Ki eget fúró sziklák zord ketrecében dühöt üvöltesz,
S te is, ki Ópiumos, álmos, langyos hazádban tipegsz ingó léptekkel
S álmaidat kegyetlen a lomha, sárga vizekbe fojtod,
S ti, mind, mind, Testvéreim, milliók, elhullott magvai egyazon kalásznak,
Élők és élni fogók és mind, mind halni fogók: szeressétek egymást!
Nézzétek: Fény villan az égen és azt lobogja: szeressétek egymást!
S a föld szíve visszadobog remegve: szeressétek egymást!
Halljátok: Az óceánok fölzúgnak, így zúgnak: szeressétek egymást!
Hirtelen, Mint gyors villámok cikáznak el az ezerévek felettünk,
A harmadik párka szapora ollója iramodva csattog - Testvérek!
Sötét gyűlölet ne sarazza a drága pillanatot,
Míg mocsoktalan ajkunk egymáshoz érhet.
Ha majdan Elhajított hólabdaként száguld a kihűlt Föld
Zimankós napja körül s szerte bolygók dideregnek,
Egy árva Fénysugara még akkor is tűzhessen a sötétült űrbe
Az egykori, világot csóvázó, szerelmes szeretetnek!
Sárközi György: A szeretet himnusza
